vagyok. Betöltöttem a 20. hetet. És jól vagyok. Van, amit jól, van amit rosszul csinálok, bár ez nézőpont kérdése. Eddig híztam 4 kilót, ami jó, de egy darabig, ha ezen túl vagyok, sem gyümölcsöt, sem zöldséget nem akarok látni. Mert éhes nem vagyok, mégis folyamatosan tudnék enni, mit enni, ZABÁLNI!!!! Főleg, ha csípős/hagymás/erős/sós. Szóval a chips, mogyoró, szotyi, mandula mind kísértés. De bírom, mert szükségem nincs rá, viszont amim van, az egy velőűriszög, meg egy kompressziótörött L1es. (Odaseneki!!!)

Kávézni kávézom, muszáj. Még a védőnő és a doki elismerte. Mert kávé után produkálok 113/65 vérnyomást. Cukrom evés után 4,4, szóval toxémia egyenlőre elkerül. Én meg a kismama fórumokat. Nem bírom az ottani harcokat, hogy most a mosható pelenka, meg a mosódió a menő, és mekkora szar anya, aki nem vasalja ki a babazoknit...Az ottaniak szerint már mehetnék kapcsolat-analitikára (lehet, hogy nem is így hívják), meg baba-mama utazásra, most el kéne kezdenem a hordozókendő megkötésének fortélyait megtanulni. De én helyette csak sétálok, pihenek, és levelet írok. Neki. Ami majd az övé lesz, ha már érteni fogja. Nekem ennyi bőven elég. Igazából többet alszom, de más nem változott. Titokban magamon kuncogok, mert Kedves jobban tudja, mikor milyen érték a jó, meg oda-vissza fújja az összes szakirodalmat, én meg csak azon nyüszögök, hogy májusban Metallica koncert. (A suttogó titka vagy mi a fene a címe könyvön már rég túl van, én még csak a polcról sem vettem le...)

Élvezem, ahogy mocorog, és kicsit örülök, hogy mivel eléggé ki vagyok párnázva, ezt az érzést még megtarthatom magamnak.

Viszolygok attól, ha simogatják a hasamat. Még úgysem éreznek semmit, és kérdezze meg, hogy hozzám nyúlhat-e. (Most bunkó lennék? Nem hiszem.) Nem szeretem, ha már többesszámban beszélnek a gyerekről és rólam, mert egyedül én hányok, én vagyok fáradt, én vagyok kívánós, ő csak élvezi, hogy védve van, remélem, hogy minden földi jót megkap, és szeretem, úgy, ahogy nem gondoltam, hogy szeretni lehet. És bár ez így ömlengősen hangzik, meg te jó ég, mi lesz itt később, de igen, ez AZ az érzés, amit leírni szavakkal nem tudok.

Mindig kérdezik, hogy honnan tudtam, mert tudtam, tényleg, az első pillanattól szinte. Éreztem, hogy ő ott van, és ott is akar lenni. Először a  doki azt mondta, hogy most én vagy nagyon akarom ezt a gyereket, vagy nagyon nem, mert szinte azonnal rohantam az orvoshoz. És bár cudar volt az eleje, de ennél lehetett volna cudarabb is, egy percét sem bánom. Nem akarok ömlengeni. De Thiának igaza volt, ennek épp' itt volt az ideje!!!!!

most már köszönöm, jól vagyok. Igazából írnék, lenne mit, de a fáradság még megmaradt. Viszont mikor nem vagyok fáradt, nem dolgozom, akkor tervezgetek, rendezkedek. Mert a felén lassan túlvagyok. :) Kislány, már biztosra mondták, így barátkozom a rózsaszínnel, és komolyan, olyan boldog vagyok, mint még soha életemben nem voltam. :)

 

Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel. Mert amíg "csak" rólam volt szó, tudtam a választ. Nem oltatok. Mert hogy úgy sem kapom el, meg ezt is ki lehet feküdni, stb.

De most már nem csak rólam van szó. És bár a sokféle olvasott infó közül szinte mindegyik arra tér ki, hogy az utolsó harmadban veszélyes elkapni, és az még messze van, lehet, hogy nem lenne jó ezzel hazardírozni.

Kedves szerintem már át is esett ezen a betegségen. Bár mintát vagy mit nem vettek tőle, és a háziorvosunk a "Milyen színű és állagú takony jön az orrából?" kérdés alapján ír fel mindenre Sinupretet és lázcsillapítót (és ez nem vicc, tényleg így diagnosztizál), tuti, hogy komolyabb volt a sima influenzánál.

És bár én is voltam beteg karácsony előtt, de az csak mandulagyulladás volt, nem "hini".

(Ez is megérne egy külön mesét, mert nyolc-kilenc hetes terhesen senki nem vállal felelősséget azért, hogy gyógyszert adjon. Az ügyeletet felhívtam, hogy megy fel a lázam, mit tudok tenni ilyenkor a hűtőfürdő mellett? A válasz az volt, hogy ne csináljak semmit, reggel keressem fel a nőgyógyászt... :S)

Szóval most töröm a fejem, hiszen lassan töltöm a 12. hetet, utána már elvileg oltanak.

Szerintetek?

28-án kiderül, hogy kéket vagy rózsaszínt kezdjek gyűjteni...

2009.12.22-én CRL 17 mm, grav: 8-9 hét. :):):):)

 

BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!!!!!!!!!!!!!

itt, és annyi minden történt azóta. Megjártuk Prágát, szerelmes vagyok, és nem érdekel semmi más.

Röviden ennyi, de lesz még hosszabb is, csak még nincs itt az ideje! ;)

akkor már hó vége van. A kutya egész péntek éjjel hányt, én szombatra hulla, vasárnapra nem is létező lettem. A kocsi egy béna, működésképtelen vasdarab. Anyunak szülinapja lesz, nekem semmi ötletem nincsen, hogy mivel, és lehetőségem, hogy időben köszöntsem fel.

Bent se főnök, se SzuperFiú, még jozsival is összerúgtam ma, pedig hozott szalonnát.

És sehol egy deli referens, pedig kéne, de nagyon...

Kedves még bírja. De ő sem tökéletes... :)

 

Amúgy jól vagyok.

Ekkora hülyeséget régen álmodtam. És a legrosszabb, hogy úgy éreztem, egész éjjel tertott. Háború volt, világháború. Anyuéknál kerestünk menedéket. Persze jöttek a katonák, és elvitték a fél családot, mert voltak nálunk röpiratok, meg mindenféle olyan papír, amit nem néztek jó szemmel. Ütöttek-vertek minket, akik ottmaradtunk, és nem tudtuk, mi történik azokkal, akiket elvittek. Aztán repülők jöttek, lebombázták a várost, és azon imádkoztunk, hoyg csak ezt éljük túl (egy kilencedik emeltei panellakásban). És amikor vége lett a bombázásnak, kétségbe esve próbáltunk elérni telefonon mindenkit. 

Nem volt jó átélni.

 

Tanulság: nem kéne vacsorázni 10 után, még akkor sem, ha Kedves csak akkor ér haza.

Mert hát mikor nyílik ki a dob mosás közben? Na mikor? Mikor tele van ruhával, és pont fejjel lefelé van az a sz*r. És lehetőleg legyen vasárnap, este hat óra. Mert az úgy korrekt!

hogy tüsszentek egyet a melóhelyen, és ezer rémült tekintet mered rám, és csak akkor nyugodnak meg, mikor felkiáltok, hogy "Ez nem sertésinfluenza!"?